Ha május, akkor gála. Így van ez már hosszú évek óta. Sok év tapasztalata után arra az elhatározásra jutottunk, hogy ugyanazon a napon két előadás keretében mutatkozhatnak be a páros évfolyamok.
Már hetekkel előtte lázas készülődés előzi meg a gálát előbbi csak gondolati szinten. Mit csináljunk, hogy látványos legyen, lekösse a nézőket, de el is gondolkodtasson, meg is nevettessen, hogy igazi felhőtlen kikapcsolódásban legyen része a közönségnek, és hogy a gyerekek is tudjanak azonosulni a feladattal. Mert bizony egyszerre mozdulni, akrobatikus elemeket bemutatni, csajosnak esetleg igazi hölgynek vagy fess fiatalembernek látszani, jópofán mókázni és humorosnak lenni is csak felelősségteljes hozzáállással lehet.
Ahogy közeledünk a bemutatóhoz, egyre fokozódik az izgalom, mindenki lázban ég. Milyen lesz a ruha, hogy tudok benne mozogni? Különösen, mikor először magukra öltik a „jelmezt”, legyen az talpig érő szoknya, csábos fodros, vagy titkokat elfedő lepel, keménykalap vagy sportosan lezser szerelés, mindegyiket tudni kell viselni a műsorszámhoz illően.
Addig a percig eljutni, míg a gyerekek megmutathatják magukat teljes pompájukban, kész koreográfiával, bizony a betanítónak és az osztályfőnöknek is sok türelemre, elfogadható, meggyőző érvekre van szüksége, hogy a legérintettebbek, azaz a gyerekek egy húron pendüljenek, igazi csapatként működjenek, hogy a tartalom és forma egysége megvalósuljon.
Én is nem egy gálára, farsangra vagy ünnepi műsorra készítettem már fel a volt osztályaimat, tehát saját bőrömön tapasztaltam egy-egy ilyen folyamatnak a negatív és pozitív voltát. De őszintén mondom, még évek múlva is szívesen visszaidézgetjük a jól sikerült közös munka emlékét, mert új oldaláról ismertük meg egymást – a gyerekek a felnőttet, a felnőtt a gyerekeket egyaránt –. Igen nagy kohéziós ereje tud lenni az igazi csapatmunkának.
Az idén először abban a szerencsében volt részem, hogy mindkét előadásunkat elejétől a végéig, a közönség soraiból nézhettem. Az erkélyről kiválóan láthattam mindegyik produkció színpadi megkomponáltságát is, amire, mint rajz szakos, különös figyelmet szoktam fordítani.
Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy végig sikerült fenntartania a rendezvénynek a közönség érdeklődését. A nézőtérről többször felhangzott a jóízű nevetés, a lelkes, ütemes taps, amely igazi fokmérője a sikernek.
Tudjuk, hogy nem profik voltak a színpadon. A sok-sok fáradság eredményeképpen elérkezett a bemutatkozás napja. Néha előfordulhatott még ugyan egy-egy koordinálatlan lépés, izgatott szoknyagyűrögetés vagy nyelvbotlás, de mindenki a képessége legjavát nyújtotta. Szóval kitettek magukért a gyerekeink. Én bizony néha töröltem a könnyeimet a meghatottságtól, máskor önfeledten nevettem. Gyönyörködtem az egészben.
Nekem hamar eltel a kétszer két óra is, másodszor is élvezetesek voltak a produkciók. Erre mondjuk azt, hogy – minden gömbölyű – nem?!
Hogy ez megvalósuljon, kellett hozzá egy jó csapat, amelyben betanítók, pedagógusok, szülők és természetesen elsősorban a gyerekek láncszemként összekapcsolódtak és erősítették egymást.
A színpad, a ruhák, a mozgás, a zene és a szó teljes egységet alkottak. A gyerekeink művelték a csodát, én pedig tovább nem részletezem, csak csupa nagy betűvel KÖSZÖNÖM!
Tar Erzsébet
Kalmár Zoltán Tagintézmény